Májusi eső…

Ülök a gép előtt és elbámészkodom…kinézek az ablakon a gép mellett. Az előbb, mikor kinn voltam húsos fekete felhők borították az ég felét, és tornyosultak vészjóslóan, míg a másik oldalon sütött a nap. Érdekes és különös délutáni égbolt. Még mielőtt bejöttem volna elkezdett csepegni az eső…össze-vissza rendszertelenül-éppen hogy csak esett. Nehéz súllyal csapódtak szét az aszfalton és a járdán, csattanó hangot keltve ezzel…mekkora esőcseppek, nem nagyon látni ilyet… –tűnődtem el. Bementem.

Leültem a gépem elé, mögötte az ablak. Kitekintettem az ablakon… Csodát láttam: a kövér esőcseppeket, melyek nagy közökkel egymás közt, ritkásan hullottak az égből, elérték a nap sugarai. Mint megannyi tündöklő szikra pattant szét a fénysugár, ahogy megtörte útját a víz…egyre másra csak színes gyöngyök jelentek meg szemem előtt, mint aki káprázatot lát, és szájtátva bámultam eme eseményt, mellyel megajándékozott a természet. Az ablak előtt meggyfa áll, mely már tavaszi ruhájában tündököl…kövér, zöld leveleit veri az eső. A cseppek óriási súlyát nem bírja a finom kis levél, megannyiszor meghajlik alattuk, ahogyan hozzáérnek és rugózik vissza, amint elhagyják őt…és nedves felületén szintén megtörik a fény. Csillog a fám…Gyönyörű.