Olvasgattam egy ismerős blogját, ahol rövid de gondolatébresztő párbeszédre lettem figyelmes.
Az egyik fél ezt írta: “Sokkal jobb a vonzalommal átitatott mély barátság, hűség, közös világkép és célok. És az ezzel járó öröm, biztonság.”
A blogger reakciója: “manapság az emberek nem egy másik személybe szerelmesek hanem az érzésbe, hogy milyen jó is szerelmesnek lenni.
épp ezért megy tönkre annyi kapcsolat, mert senki sem akar egyedül lenni és ezért amint betoppan valaki az életébe rögtön szerelmes lesz a ténybe, hogy van valakije…”
Nem mondom, hogy nem értek egyet. Véleményem szerint mindkét meglátás helyes. Azonban – amit ott is írtam – szerintem a szerelem mint olyan egy gyűjtőfogalom. Mindazt magában foglalja, amit itt is leírtak. A bizalmat, a barátságot, a vonzalmat. A modernkori társadalom betegsége ez is többek között, hogy az individuumon kívül minden mást IS meg akar határozni, keretekbe akar foglalni. Holott nem kellene. Holott ez az érzés sok-sok apróságból tevődik össze és együttesen adja ki, amit szerelemnek lehet nevezni. Azokból, amikre vágyunk. A bizalom, a biztonság érzéséből. A mosolyból, a jókedvűségből. Attól, hogy együtt lehet szomorkodni, attól hogy együtt lehet küzdeni valamiért, attól hogy közös elhatározás születik. És ezt lehet mind-mind egy személyhez kötni, legyen az férfi vagy nő. Lehet ezt szerelemnek nevezni? Vagy tényleg mindenki csak az eufóriát látja benne? Miért hisszük azt, hogy ez csak ennyi?
Szerintem társadalmi tévképzetek áldozata lett a szerelem intézménye – mondjuk így. Szerelmesnek lenni nem egy pillanat műve. Persze ezzel most nem a szerelem első látásra tézisét akarom szabdalgatni, számomra ez egy sokkal összetettebb érzés, mintsem egy mondattal leírjam. Ha csak azt vesszük alapul, hogy hány költő, író, gondolkodó akarta papírra vetni ezt a kötődést, akkor beláthatjuk, hogy ez egy határtalan dolog, amit nem lehet megfogni, amit nem lehet azzal elintézni, hogy az ember nem akar egyedül lenni. Nem erről szól. Szerintem.
Láttam egy filmet a minap. Elég kritikusan tekintek a filmekre, ez is egy olcsó mozi volt nevezzük így, de az olcsó, hatásvadász filmeket is érdemes megnézni azért. Ebben a filmben volt egy gondolat, mely szerint az embernek feladata – nem kötelező jellegű, de ne kerülje el direkt, ha módja van rá ezt a “munkát elvállalni”- az, hogy hidat építsen egy másik emberhez az érzései okán és ne féljen attól, ha egyszer átér azon a hídon vagy a másik ér el hozzá. Egyetértek ezzel a gondolattal. Ki lehet ismerni valakit egy óra alatt? Egy hónap alatt? Akár egy év alatt? Nem. Csak a szokási egy részét ismerjük meg, hiszen minden ember élete végéig fejlődik, változik, formálódik, alakítja az életét őt pedig az élete alakítja. Amikor társunkra találunk nem érezzük azt, hogy igen én szeretném tudni, szeretnék abban a helyzetben lenni, hogy nyomon követhessem ezt a folyamatot, támogassuk ha szükséges, mert az a másik annyira nagyon fontos nekem? Ezt lehetne szerelemnek nevezni? Lehet ennek határokat szabni? Egyáltalán jogunkban áll határokat szabni, kereteket adni neki?
Természetesen a keményen reális látásmódú ember azonnal rámondja erre az ömlengésre, hogy hát de félünk kiadni magunkat. Ez is igaz. Jó félelemben élni örökkön-örökké? Meg a másik nem fél? Mérlegelni kell keményen. És egyébként ezt azzal lehet kivédeni a legjobban, ha az ember nyílt kártyákkal játszik. Ha nem várja el senkitől sem azt, hogy a fejébe lásson és szavak nélkül tudja mi a baja. Nem sértem meg azzal a másikat, hogy titkolódzom előtte és nem mondom el, mi az ami bánt. Annyi hangzatos szöveget olvasni, hallani az őszinteségről és ezek annyira álszent dumák, mert valójában senki nem mer őszinte lenni. Csak motyognak az orruk alatt és várják a csodát, hogy majd valaki más helyettük is megteszi, amit nekik kellene. Mitől is félnek valójában?
Persze nem lehet mindent mindig azonnal. A jó munkához idő kell, türelem és kitartás. Lényegében rosszul állnak az emberek egymáshoz, ennek az eredménye a sok kifordult kapcsolat, a sok kiábrándult ember. Ez egy együttesen elkövetett “bűn”. De egyedül is javíthat rajta az ember, csak neki kell kezdeni. Szerintem.
tErika világa 
Egy idő után eljutunk oda, hogy elmarad mögöttünk ez a szó és helyét átveszi a társ, amiből szintén nem létezik tökéletes, legalábbis nem az az idealizált, amire fiatalabb korunkban vágyunk. Igen, küzdeni kell érte, mint mindenért. Megélni kell ezt is, úgy, ahogyan mi magunk tudjuk. Boldoggá pedig úgyis csak az tehet, aki boldogtalanná is. Az igazit elhagyjuk a többiért, a többit az igazi miatt.
Az elmaradást hívhatjuk megszokásnak. Ez is egy nagyon rossz dolog szerintem.
A többi meg egyéni dolog szerintem.
Direkt leírtam ugyanazt amit te, csak máshogy, mert kíváncsi voltam, hogy ellentmondasz e, (bejött, tehát kérlek olvasd el még egyszer az elejét). Pont ez a lényeg, hogy a bizsergés, csak a kezdet, hogy nem lehet keretek közé szorítani a szerelmet és próbáltam érzékeltetni, hogy mennyire szubjektív, megfoghatatlan. Öregségünkre sem egy újkori definícióval leszünk egy fedél alatt, hanem remélhetőleg a társunkkal, aki mögött elmarad a rózsaszín köd, mert igenis elmarad. Viszont reményeink szerint kapunk, valami sokkal jobbat.
A kommentem vége pedig egyáltalán nem egyéni, hiszen ismét egy idealizált képpel van dolgunk (az igazi), aztán hogy kinél kötünk ki… mindenki abban bízik, hogy annál, akivel igazán jó lesz. Ha ez tudatosul, semmi szükségünk nem lesz idealizálásra, magyarázatokra, a saját életünk lesz az, amit mindig is szerettünk volna.
A téma igazán akkor lesz érdekes, ha 20 évet lehúztunk valaki mellett, addig ez csak baráti filózgatás és remény, tökéletes idealizált szerelem nincs, társ van, szerető és megszokás. Mindegyik jó dolog. Az a nem mindegy, hogy mikor, melyik jön el. De ettől sem kell félnünk, meg kell élni.
Teljesen máshogyan látjuk ezt a dolgot. Direkt nem használtam külön elnevezéseket, hogy szerető, társ meg mittudomén. Ahogy írtam is, ezt mind magában foglalhatja a szerelem maga. Én így látom. Az idealizálást sem lehet szerintem általánosságba venni, mert van aki idealizál van aki meg nem. Az idealizált kép nem tartalmaz mondjuk hibákat? Ugyan nem írtam le szó szerint, de a jóban rosszban érvényes a szerelemre is. Amiről te beszélsz nekem úgy tűnik, hogy csak ennek a dolgoknak a pátoszos része. Én direkt nem is érintetettem ezt, mert minden mese ott marad abba, amikor a szerelmesek egymásra találnak… a következő 20 évről már nem szól a mese.
És arról nem is beszélve, hogy amíg nincs meg az a 20 év addig se te, se én, se a másik, akinek nincs meg a 20 éve nem vagyunk relevánsak a témában.